Eltelt néhány hét, és Betti már el is felejtette a bolhákat. Eszter vett a nyakába egy nyakörvet, ami távol tartotta a rovarokat. A kiscica szépen fejlődött és erősödött.

Egyre gyakrabban felmászott az almafára, ahonnan átlátott a szomszéd kertbe. Leginkább egy labda izgatta, amit az ott lakó öreg házaspár unokája felejtett a málnás mellett. Úgy döntött, hogy nem vár tovább, átmerészkedik.
Mivel a két kert közötti kerítés nem volt túl magas, könnyedén átugrott rajta, és már szaladt is a játékhoz. Vidáman elkezdte gurítani, de a következő pillanatban egy éktelen üvöltést hallott.

- Takarodj innét! - ordította torka szakadtából Isti bácsi, aki sosem szerette az állatokat. Betti riadtan nézett az öregemberre, aki hirtelen elővette ostorát, és a cica felé csapott.

- Mondtam már, hogy takarodj! Ide ne gyere még egyszer – mondta, mire Betti menekülni kezdett. A kiabálásra Lelle és szülei is felfigyeltek.
- Mi a baj. Isti? - kérdezték.
- Átjött hozzám a macskátok!
- No de Isti! Ez kertváros. Sok macska lakik errefelé, és ők bizony átjárnak a szomszédba.
- Csak ne az én kertembe! Ha még egyszer meglátok itt egy macskát, agyonsuhintom! - ordította a gonoszságtól eltorzult arccal Isti bácsi.

Lelle sírva fakadt.
- Ne félj, Lelle! Úgysem meri tényleg bántani a cicánkat – próbálta az anyukája vigasztalni. Lelle megkönnyebbült. Közben a kislány apukája becsengetett Isti bácsihoz.
- Nem szeretném, hogy bármelyik állatunkat is bántsd! Remélem, nem gondoltad komolyan, amit a kislányomnak mondtál! Tudod jól, hogy a macskákat nem lehet a felfedezőutakról leszoktatni!
- Az engem nem érdekel! Ezentúl nem az ólban, hanem kint tartom a kutyámat. Az majd elijeszti az összes macskát – mondta Isti bácsi, majd kinyitotta az ól ajtaját.


A következő részből kiderül, mivel okozott Betti bosszúságot Lelle anyukájának.