A három kiscica szépen fejlődött. Néhány hét múlva már a szemük is kinyílt, és attól kezdve együtt igyekeztek felfedezni a világot.

Először csak a fejüket dugták ki a macskalakból: kíváncsian körülnéztek. Mivel látták, hogy a kint mennyire érdekes minden, úgy döntöttek, hogy elhagyják a biztonságot jelentő bázist. Mivel anyjuk éppen elment egerészni, ezt nyugodtan meg is tehették. A hazatérő anyacica megijedt, amikor látta, hogy kölykei nincsenek otthon, ezért a keresésükre indult.

A három kiscica eközben eljutott a kapuig. Az utcán egy érdekes lényt láttak kóborolni.
- Menjünk oda hozzá! - mondta az egyik macskagyerkőc, mert még sejtelme sem volt róla, hogy a kutyák a cicák ősi ellenségei.

Dormit, a kóbor kutyát szerették az emberek és szívesen megetették, de a macskákra nagy veszélyt jelentett. Persze rögtön észrevette a még esetlenül mozgó nyávogókat, és dühödten megugatta őket. Még szerencse, hogy az anyjuk éppen időben érkezett, ezért vissza tudta húzni a kölyköket a kertbe. A kutya persze még utánuk ugatott:
- Úgyis elkaplak benneteket!.
A kiscicák reszketni kezdtek, mint a nyárfalevél. Rögtön belátták, hogy a külvilágban jobb résen lenni.
- Gyerekek! Máskor ne merészkedjetek el engedély nélkül – dorgálta meg a gyerekeket, majd megparancsolta nekik, hogy induljanak haza. A két fekete cica azonnal engedelmeskedett, ám a tarka Betti ellenszegült.
- Én ugyan nem megyek haza! Felfedező vagyok! - mondta, mire az anyja a megragadta a tarkójánál és visszacipelte a vackukra.
- Ráérsz te még megismerni a világot – mosolygott végül az anyamacska, és megkönnyebbült, hogy ez a kaland jó véget ért.